Valóban korai volt az öröm, de remélem, mindenki kipihente az időjárás szeszélyeit és a túra fáradalmait. Ahogy Zsuzsi ígérte, mindenféle időjárási körülményben részünk volt ezen a kétnapos hosszú hétvégén. (Ha kukacos volnék, a jégesőt reklamálnám, de szerintem senkinek nem hiányzott.)
Első nap eljátszottuk az üldözők szerepét, miután az ördög fürdőszobájában kicsapott a víz (t. i. az első napra tervezett mászóutunk, a Teufelsbadstubensteig kábé ezt jelenit magyarul): a fél órával előttünk startoló gyalogos csoportunk után eredtünk. A jó hír, hogy statisztikailag így is jók maradtunk: a mászókalauzok a pót-utunkat, a Wachthüttelkammot A nehézségű via ferratának (oppárdon, germánusul Klettersteig) sorolják be.
A táj, úgy gondolom, kárpótolt bennünket az elmaradt istenkísértésért, amit a sziklán csúszkálás adott volna. Az pedig, hogy egy kicsit csöpörgött (sic!), csak hozzátett a látványhoz: a szurdokban csörgedező patak vize a szokásosnál nagyobb hozamot produkált. Így tette feledhetetlenné azt a részt, ahol egy Damoklész kardjaként fölöttünk lebegő, a sziklák közé ékelődött kőtömb alatt bújtunk át, majd a mederben gázolva mesterséges, vájt lépcsőfokokon haladtunk fölfelé.
Közben persze jókat beszélgettünk. Többek között kiderült számomra, hogy bár kezdő túrán vagyunk, nemcsak Viki és Attila (akikkel már túráztunk-másztunk közösen) látott már közelről drótot, hanem Móni és Balázs is. (Sőt: többet tudnak, mint én, mert ők már jártak a Dolomitokban).
A szurdokból kiérve fenyvek között haladtunk, majd mindnyájunk legnagyobb örömére hamarosan elértük a Kienthaler Hüttét. Érkezésünkkel szinte kétszeresére hízott a népsűrűség. Odabent harapni lehetett a párát. Nem csoda, hisz mindenki ott szárítkozott - többek között a mi gyalogtúrázós csapatunk: Zsuzsi, Brigi, Andi és Áron, valamint a nagylábú Bergführer, Jeti.
Jólesett a gőzölgő leves, a forró tea, és nem utolsó sorban a baráti beszélgetések. El tudtunk volna ücsörögni egész estig, de nem itt volt a szállásunk. Nem volt mit tenni, a közben ismét meglépett gyalogjaink után eredtünk.
Röpke fél óra alatt ott értük őket utol, ahol a Ferdinand Mayr Weg a dózerútról letér az erdőbe. Aztán elhúztunk mellettük, mint a vadlibák. Mintha az a kávé pörgetett volna bennünket, amelyről Livi mesélt. Kiderült ugyanis, hogy ami a borhoz a sommelier, a kávéhoz ő az. Fölbujtotta az ízlelőbimbóimat, úgyhogy én is bujtogatok. Azok kedvéért, akik nem voltak hallótávolságon belül: tessék Livit meglátogatni az Arany János u. 15. szám alatt, és inni egy filterkávét. Etiópot. Vagy bármi mást.
Manfrednál remek vacsorát készített számunkra a nepáli személyzet. Jujuval mi nem is tudtunk dönteni, úgyhogy felesben kóstoltuk meg a helyi osztrák (Käsespetzl) és a távoli nepáli (Momo) ízeket. Majd a bemutatkozó kör keretében mindenki elmesélhette egy túraélményét. A medvés sztorik nyertek. Emlékeztek még a névsorra? Zsuzsi, Lajos/szék... :) (Kisötösért felbályegzett, válaszborítékkal ellátott levélben tessék befejezni!)
Másnap már hiába lógatta az eső a lábát, nem futamodtunk meg. Klettercuccba vágtuk magunkat, és irány az Alpenvereinsteig. Kellemesen bemelegedtünk, mire a beszálláshoz értünk. Drótot nem írhatok, mert egy égig érő létrával indul az út. Persze nem ez volt az első "égbekiáltó": a beszállásig ugyanis leküzdöttük a 160 lépcsőfokból álló (igen, Lajossal megszámoltuk) Schönbrunnerstiege A nehézségű útját. (Utasaink nem is sejtették, hogy egyel több utat vehetnek föl a mászónaplójukba.)
A beszállásnál Juju elmagyarázta, hogy mik a szabályok, majd nekivágtunk a mai penzum teljesítésének. A rajt után Zsuzsival és Attilával taktikusan leszakadtunk. Beosztottuk az erőnket, nem futottunk a csapat (zergékből toborzott) első fele után. Hol egy Danit, hol egy Zolit azért néha láttunk integetni, de hagytuk, hadd higgyék, hogy ők a gyorsabbak. Mi legalább tovább élveztük a pokolian szép Nagy-Pokol-völgy (Grosses Höllental) vendégszeretetét. Bibibí!
A csapat nagyon ügyes volt, gyorsan haladt az ábécében. Előző éjjel még A betűs üdítőitalokat kortyolgattunk, mostanra már a Cs-nél jártunk. Az alábbi feladatok vártak ránk: csapatfotó, csúcscsoki.
Amikor mindezzel megvoltunk, az Otto Haus felé vettük az irányt. Félórás nemdohányzó cigiszünetet tartottunk, azaz szusszantunk és rápihentünk az előttünk tornyosuló feladatra. A tornyot pedig a Törlkopf és a Rax első útjait vasaló Camillo Kronich nevét viselő Kronicher Eisenweg jelentette.
A beszállásnál Viki fotográfozott - az afterparty-n majd jól számonkérjük. A kiszállásnál már mindenki. Megérdemeltük a vidám közös képet. Nagyon ügyesen mászott mindenki, nagyon jó volt látni, ahogy átlépik a határaikat! (Aki szeretne továbblépegetni, annak október 12-én lesz lehetősége rá: a Hohe Wandra lehet velünk utazni, ahol már a kezdő túra is hozza a mostani befejező kis torony izgalmait. Ez a csapat bátran belevághat, mert nagyon ügyesek voltak! Juju talán ott lesz valamelyik csapatban, velem pedig - remélem - hótalpas túrákon találkozhattok. Vagy valami mikulásos mókán, de pssszt! Ezt még az Eupolisz sem tudja...)
Hazafelé a beszélgetés és a szundi váltogatták egymást. Úgy hiszem, senkinek nem volt szüksége esti mesére.
Hatalmas gratula tehát az egész csapatnak. Úgy az én, mint a magam nevében szeretném megköszönni, hogy a mi légi járatunkat választották. Nagyon jól éreztük magunkat!
Címkék: Maty Csellengés AjtónKívül Ajtonkivul Klettersteig Rax Eupolisz
Kedvencek
Digg
Del.icio.us
StumbleUpon
Google